Körök, forgások |
|
2015.05.04. 21:40 |
|
Éjek holdfinom arcán a mosoly bús,
bús lélekragyogás,
Nappalok éjkemény harcán derűdús,
derűdús a kongás,
Napok szürke koszorúján monoton,
monoton az Újuló,
Hetek tarka, sürgő modorán zsongón,
zsongón ásít a hullt szó;
Hónapok hamván becsukódik egy kör,
egy kör dohos szélű könyve,
Évszakok hőjén színek sejlenek föl,
föl, oda az örök ködbe,
Évek hevén lobog pofonok simult,
simult bölcsessége,
Életek másán kél mosolyok kigyúlt,
kigyúlt csöndessége,
hogy bús ragyogással sírjon fel,
sírhasson fel végre.
|
 |
Álomüzenet |
|
2015.05.04. 21:40 |
|
Ha kíváncsi tűz éltet bármely társad
feléd füstölgő, mélységes titkára,
tedd lelki dunyhaszentéllyé az ágyat,
s terjeszd ki szárnyad a belső világba.
Álomfinom csendességben ernyedjen
gondok makacsul hullámzó matraca,
és tégy azért, hogy végre szebb lehessen
a nap legutolsót derengő arca.
Majd, midőn percek kerekén továbbszáll
a sosem nyugvó, zúgó elmevonat,
érezd, ahogy a zsenge erősugár
áthatja minden lélegző zugodat.
Így tedd fel viszkető kérdésedet, s halld,
mi színezheti át dallal a múltat,
s lelke rejteke megsúgja Neked majd,
mit józan éberségben ő sem tudhat.
|
|
Álomharkály |
|
2013.08.21. 21:47 |
|
Álomharkály töri át
a lélekfa látszatdús kérgét,
felszínből mélybe zúdul
a tudat-sugarú törmelék.
Mélyből felszínre buzog
a régen eltemetettnek hitt,
álomharkály áttöri
a világ sivár felszíneit.
S e madár magasba száll
majd, ha széttört a léleklakat,
az álom olyan mélység,
mely titkon túl szárnyakat ad.
|
|
Csillagiság |
|
2013.08.17. 21:30 |
|
Éjpázsiton lépdelnek
parány fényhangyák,
idők cérnamezsgyéje
a csillagiság.
Csöpp álarcúak, akár
épp nyíló magvak,
de a dajkáló mennynél
hatalmasabbak –
Égbolton elfér az is,
mi füst, s ami rög,
de a hit szikráiban
csak az, mi örök.
|
|
Idők fénye |
|
2013.08.02. 21:21 |
Szép szikrájú, fény-ikrájú Nap,
ki egyre ontod sugaradat –
légy tivornyázó istenekké!
*
Idők vaskos kötetein át
új eszme fénye lapoz tovább –
az Egy sosem hasadhat ketté...
*
Éter-szőtte életeknek árnyán,
túlvilági oltárokra szállván,
öröklét kavarog a bús mélyben...
*
Lám, felvirradt valótudat Napja,
a Megélt mindenek ősalapja,
új köntösökbe bújik a Régen.
*
S tovapördül ékes lélektengerre,
idő csónakjában vígan evezve
az örök mozgó, a forró Hangulat.
*
Ám minden hevültségnek végül sorsa
a higgadtság vize, a kimért forma,
s érzemények helyébe a Gondolat.
*
Nincsen ínyére ez az Elvágyódásnak,
ahol fényévtájakra hullnak griff-szárnyak,
s mélyülve csak a légvár-hárfa muzsikál...
*
Ellen-mása szétfolyónak a Látható,
jelenmorzsát szór az ösvény, mi járható,
valóság barnájában meredez a táj.
*
Majd eljő végre a Pillanat áldomása,
látványok legfinomabb rezgő látomása,
mikor minden egyszeriség benyomást csihol.
*
Ám miriád benyomás túlmutat önmagán,
holddal labdáznak az égiek egy éjszakán,
ott, ahol sohasem zárulhat be a Kor.
|
|
Örök diákság |
|
2013.08.02. 21:10 |
|
Mily' zengő erő fűti elnémult,
világtalan és reszketeg lelket,
ha felkelve mindig friss élettel
öleli át a gátló perceket?
Mily' véghetetlen lélek szálldogál
tolókocsiba burkolt életben,
ha örök mozdulatlanságában
sosem érzi, mi az a végtelen?
S milyen éltető szikra lehet az,
mely szellemtelen, én-holt emberből
fakadva hatalmas lánggá virul,
ha kudarcokkal folyton el is dől?...
És mily' szabad a létéért küzdő
csöpp madárnak csonka szélű szárnya,
mi messzebbre viszi őt, mint elmét
a legmerészebb elgondolása!
Küzdés jutalma olykor elbukás
az örök diákság tolla gyanánt,
mígnem végül, halkan, odaföntről
ringató lepedő hullong reánk.
|
|
Gyógydal |
|
2013.08.02. 21:07 |
Röppenő íjak méregvágyát
dalmámor oltja békébe,
borult angyalok némaságát
átfonja sugárkévébe...
|
|
Félédes csendek |
|
2013.07.12. 09:22 |
|
Félédes csendek mámorában
ódon éden képe dereng fel,
bódult fuvalmú álmodásban
bíbor nedű kedélybe perzsel.
Pitypang-percek szállnak a szélben,
régfriss arcok tűnnek majd elő.
Az idő kérész – most végtelen:
mert a bor a leghűbb szerető.
Ízrostjain átszűrt emlékek
letűnt sóhajokról mesélnek,
s érzem szárnyaló kalitkáját.
A világ rubinttá mosódik,
s a fényév-fürtöktől a borig
dúdolom éltem részeg vágyát.
|
|
Egy bolond költő álma |
|
2013.07.11. 18:34 |
|
Ónos, borongó testem karosszékben
pihent egy őszbe suhanó napszálltán.
Dohos, ódon versek ölelésében
kötetnek lapjai virultak sárgán.
Künn szürke súlyú fellegek álmai
bágyadt fényű hullámokba fontak át.
Árnyak avarba sugárzó táncai
korok zamatába sodortak tovább.
Mígnem halk lelkem torpanva morajlott,
és zúdult, mint vízesés – a döbbenet.
Felismerésnek kereke robajlott,
a sajgó csodálat hamar ölbe vett.
Ahogy faltam hangtalan – sorról-sorra
egy különös költő lelki gyümölcsét,
szíven náspángolt a tudat homloka:
éppen azt költöttem, mint ő régesrég!
Az alkonyat is más álarcot öltött:
lilás bársonyú ruhája szikrázva
kérdések ködzáporával öntözött
bele elmém zegzugos kamrájába.
Végül a hűs, bíbor, ködös kavargás
csöndesebb óceánokba torkollott.
Kihunyt, kifúlt a vadul gyúló parázs,
majd lelkemre az éj függönye omlott.
Mellékdal:
(Mit írtam, nem a való létből tör fel,
ez csupán csak egy bolond költő álma;
mióta felkelt, égként bűvöli el
a lelki sokaság ősi varázsa.)
|
|
A Hold s a Fény |
|
2013.05.26. 18:19 |
|
Múltba sárgult percek víztükrén
keringőt jár a Hold s a Fény.
Lélek végtelenbe nyúló sötétjén
gondolatként felszikrázik az `én`.
Határtalanság légies tánca -
ürességnek ősi varázsa.
Csak akkor talál rá csillagára,
ha szívét tudat fényébe zárja.
Nap testéből sugarak szállnak tova,
alakot öltenek, létükre csodálkozva.
Nem törik össze a lét tükre soha,
míg a lélek önmagát elgondolja.
Vélelmet megelőzi az égi sejtelem,
ám a tudat szelében létezés lebben.
Gondolat fényesebb, mint a vak érzelem,
de a végtelennél nincs nagyobb lételem.
|
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
