Szárnyak kettőse |
|
2013.05.26. 18:12 |
|
Kezét egek fölé emeli,
nevét ezer visszhang zengi,
önhittségbe vakult arcával
csupán kicsinységét fedi.
Hivalkodó szárnya sárból nőtt,
elméje, szíve rácsból szőtt.
Szeme könyvében nincsen betű,
cifra semmi bűvöli őt.
Felhőn áll, zsivajgás körötte,
léte halk rohan a rögbe.
S a maszkmosolyán át derengő
tőrét másba dölyffel döfve –
oda tűnik el, ahonnan jött: a ködbe.
Valahol, nem-látott földeken,
egy álmodó él csöndesen.
Az ismerttelenségbe fakul –
lelke mégsem örömtelen.
Szárnyszegett, de boldogan repül,
szabad – leginkább legbelül.
S bár férgek egyre körülveszik,
mocsarakba sosem merül.
Ő a nem-törtető teljesség,
nem húzza kevély nehezék.
S az öröklét húrját pengető
érzéken túli messze ég –
őrzi meg ködben is, fényben is szellemét.
|
 |
Lélekkoszorú-1. |
|
2013.05.15. 11:23 |
|
1.
Csendes árny az égő forgatagban,
zsibongó fényfullánkoktól messze,
mint üszkös szíven az életbalzsam
szül újra, önvalóra ébresztve.
Napmagokból olykor csak a felszín
csalárdul kacagó virága nő,
míg néha a letagadott Semmin
új világok tornya égig érő.
Kétarcúság lebeg árny s fény előtt,
könny és mosoly szövi át mindkettőt -
vihar egyúttal az elrévült szél,
az isteni olyan ellentmondón
messzi, s bársonyos, akár az ódon
éjek homlokán gyúló fényfüzér.
2.
Éjek homlokán gyúló fényfüzér
csillagok szikrázó garmadája,
a törött szív, ha egyszer révbe ér,
másik felét bennük megtalálja.
Zengő homlokot ihlet szelleme
a varázslat-ontó természetnek,
a porszem mennyei végtelenje
teremt el nem múló reményeket.
Őshonát, ha nem leli halandó,
éltében semmi sem maradandó,
s törtet a nemlét felé untalan,
legbelső sugalmakra csak legyint,
s bolyong homályló utak között, mint
ösvényt fürkésző feldúlt hontalan.
3.
Ösvényt fürkésző feldúlt hontalan
üget százfelé vivő paripán,
s a végekig feszült szív rongyosan,
némán hamvad el tüzes karikán.
Idegen csend űrjében a lelket
felőrli az unalomnak malma,
ám a gond-redőt simító csendet
csak az örök hazatért hallhatja.
Kaptat a test, míg nyugszik a lélek,
de olyankor mégis a harc éltet,
csak a neszektől pezseg a halk éj.
Csak a dobogás lehet életjel,
sosem nyugvó égitest az ember,
ki egy békés napon majd hazatér.
4.
Ki egy békés napon majd hazatér,
sosem lehetett olyan elveszett,
hogy a határtalant fuvalló szél
szellemét soha ne lengesse meg.
Ki végeknek falait rombolja
ősi vadságú belső templomban,
az álom ködös ajkát csókolja,
s csók gyönyörét álmodva ellobban.
Légszínű ajándék az álmodás,
millió kép, suhogó szárnyalás -
tetszhalott mély lényegében a tánc,
felsejlik ég s föld illékony hídja,
valóssá szüli a nosztalgia -
múlt idők arcába faragott ránc.
5.
Múlt idők arcába faragott ránc
kisimul újszülöttek mosolyán,
melyet később a kérges élet-gáncs
porba görbít az idők folyamán.
Ha talpra áll, s némán, rezzenetlen
csak előre néz, s létet nem vádol,
mássá lesz múltja, s igazán sosem
ivott a Feledés folyójából.
El nem feledettség kulcsa zárja,
mi álságosként vetül világra,
s kaput nyit vég nélküli időkre,
míg a lélek bástyába költözik,
s a vén újszülött arcán gyöngyözik
ősöreg világ nevető könnye.
6.
Ősöreg világ nevető könnye
az idő keserédes zápora,
benne nem-lézengő az "örökre",
s nem ismerte soha a szót: "soha".
Az elme szófonó végessége,
mely határt szab a szétterülőnek,
csupán csak a léthiúság éke,
szellemmel áldoz a rejtő földnek.
Ismerettelenség félemlíti,
a Biztos kétes falát építi,
akár ködpuska elől védő sánc,
örök röptű csak a rejtélymadár,
célajándékozó varázs, akár
körforgás gyöngyei alatt a lánc.
7.
Körforgás gyöngyei alatt a lánc
az ember maga: puha-szikla lény,
élteti vagy elhullatja a láz;
formálható, s léte mégis kemény.
Teste nem börtön: lehetőségek
égen tükröződő valósága,
lelke nem testvére szenvedésnek,
s légvár csak meghatározottsága.
Olyan, mint a verdeső-védtelen
bátorrá lényegülő mély szellem
titok-telt szőnyege kigöngyölve,
olykor veszélyt sejtő szabad volta,
s tompa horizontján elragadja
illúzióknak röpke gyönyöre.
|
|
Lélekkoszorú- 2. |
|
2013.05.15. 11:21 |
|
8.
Illúzióknak röpke gyönyöre
látszatok csalóka sokasága,
színes romlottság mosolygó gödre,
mit betemet éles szemek árnya.
S illúzióknak röpke gyönyöre
a lélek ihletett kínja szintén,
kapaszkodva az enyhelyes ködbe,
bolyong bűvölve az álmok szirtjén.
Az álmodás testen túli súgás,
misztikus, ősi lélekbe búgás,
ki nem mondhatóság a szavakban,
formát csak az alkotótól kaphat,
ki a semmiből világot farag,
képlékeny ő, ámde halhatatlan.
9.
Képlékeny ő, ámde halhatatlan,
édentájak bebarangolója,
fürödve Tejút-tenger habokban,
földre az elmúlhatatlant szórja.
Sorsa néha a szárnyakat tépő,
kiáltó szikrákkal átszőtt magány,
de kárpótlása végül az égő,
a szellemmel feldúsult fáklyaláng.
Szilajul csapdosó hullámok őt,
mint fű-szerény, kő-örök létezőt
sziklává faragják lankadatlan,
könnyfinom lényét rezgeti szellő,
de áll szikáran, akár a fenyő -
orkánnak idején moccanatlan.
10.
Orkánnak idején moccanatlan
a szellem, mit világsúly nem facsar,
míg egy szelídebb kezű viharban
a bús szél kevély fákat szétcsavar.
Ki túl nagyra törtet, a trónjáról
önmaga ásta verembe zuhan,
s a sors érdemelt nyílzáporától
bolygó méretű arca szétpukkan.
A szabad lény mást sohasem tipor,
a lelkében nem jégmező honol,
s a belső tüzek szirmát locsolva -
lelke áradó-állandó folyó,
irama messzi partokra sodró,
csömör-szellő mégis rögbe vonja.
11.
Csömör-szellő mégis rögbe vonja
az útkutató, csapongó lelket,
ha felőrli zajok lázas szomja,
a zsongásért kioltja a csendet.
Vállán tornyosul a napok súlya,
s elvakítja a rohanás fénye,
míg egy összeroppanás megsúgja:
mit jelent a légzés ősélménye.
Mit érzett világ az első reggel,
felhőpólyákba burkolt égtesttel,
a zsenge kékség mögül kinézve,
miért az észrevétlen lélegzés,
mely lételem, akár a képzelgés;
a Lélek Ő: idő s tér pillére.
12.
A Lélek Ő: idő s tér pillére,
étermagvat csipegető madár,
gondolatfiókákkal telt fészke,
finomabban rezgő óceánnál.
S ha kedve úgy tartja, test takarja,
hogy földi szépséget alkothasson,
azért száll le keményebb burokba:
új dimenzióval gazdagodjon.
Olykor-olykor régi otthonába
sóvárgón, fájlalón visszavágyva
átkot szór a testi létezésre,
s míg véletlen-hittel bőszen kering,
a messzi égből lopva rátekint
a kozmosz s az ember tükörképe.
13.
A kozmosz s az ember tükörképe
egymás fényévből nyíló arcának,
mit kóbor halandó életekre
akarat-függönyétől nem láthat.
Mert az Akarat a görcskezével
csak a foszló mulandót markolja,
míg egy nem várt út felé intő jel
a sosem gondolt kulcsot dobogja.
Csak a ki nem számítható léte
nem taszít le fuldokló örvénybe,
ha a rögzültség maszkját eldobva -
keresetlen kedéllyel a vándor,
honra lelve önmagában bárhol
örökkön titkok kosarát fonja.
14.
Örökkön titkok kosarát fonja
a mélyben búvó, vakon látható,
s mikor a lélek álútját bontja,
szűz ösvényen feldereng a való.
S ha a szerencsediót feltöri,
egyszer megpillanthatja azt a lényt,
kinek szeme az őshazát őrzi,
ahol ők ketten léteztek egyként.
Barázdált arcokon a pillanat,
idők merengő fátylai alatt,
visszatekintésbe fúlt szavakban,
felhőkből millió cseppként pereg,
majd tovatűnik, mint minden, s mint egy
csendes árny az égő forgatagban.
Mesterszonett:
Csendes árny az égő forgatagban,
éjek homlokán gyúló fényfüzér,
ösvényt fürkésző feldúlt hontalan,
ki egy békés napon majd hazatér.
Múlt idők arcába faragott ránc,
ősöreg világ nevető könnye,
körforgás gyöngyei alatt a lánc,
illúzióknak röpke gyönyöre.
Képlékeny ő, ámde halhatatlan,
orkánnak idején moccanatlan,
csömör-szellő mégis rögbe vonja.
A Lélek Ő: idő s tér pillére,
a kozmosz s az ember tükörképe,
örökkön titkok kosarát fonja.
|
|
Őrangyal |
|
2013.05.15. 11:12 |
|
Tudat
villanásaiból
kivetülő,
rész fészkéből
kirepülő
Egész,
Kollázs-foszlányokra bomló,
Egész spirálhomlokából
omló lélekrész.
Álmok állandó
alakja,
túlvilág legelső arca,
utolsó perceken,
Halál kútjából
felszínre
húzó,
fájdalmat
fejlődéssé súgó
szellem.
|
|
Világkoktél |
|
2013.03.31. 20:53 |
Míg a világ koktélját kortyolod,
s kavarog lelked visszhangzó vizén
Élmények felhabzó tömkelege –
az érzés, az eszme, az éj s a fény...
Mint tengerekben a hullámoknak
rejtélyt ringató, lét-gazdag cseppje,
Mindig odakúszhat egy medúza
hogy habkönnyed lelked megsebezze.
Ám, mivel gerinctelen a léte
s egyre csak a sekély vizekbe fúl,
Magát emészti fel legelőször –
mást leigázó sosem lehet úr.
Mert ami a szíved fojtogatja,
lehet Neked, de sosem Rólad szól,
Csepp csupán, mit megpillanthat bárki
lényed végtelen gazdagságából.
S kinek léte méregből szőtt csupán
a kincsekteli, titkos tengerben,
Benne ragad végleg egy hínáros,
szárnyakat bilincselő szellemben.
Csak az örök kullogók támadnak
harsány, felfújt arcú balgasággal,
Bizonyításra szoruló nagyság
csak a hátsó, apró lényekre vall.
De ha a valódi arcnak pajzsát
magára ölti az örök éned,
Te lehetsz az ezer színű tenger,
mély tartalmú mestermű: az élet.
|
|
Állatkatedrális |
|
2013.03.31. 20:48 |
|
A roppant égbolt testet öltött,
s a Mélyben ússza útját tovább,
kékes csöndben a hullámzó köd
visszhangozza búgó moraját.
Lélegző katedrális előtt
fejet hajt az egész óceán,
méltósága a sziklákból nőtt,
lelke mégis szelíd porcelán.
Rejtély-lény, sors-súlyú remete,
kecses hatalom a kék bálna,
talányleplét dobja a szemre,
mely titkok vízmélyén gyúl lángra.
|
|
A révbe ért |
|
2013.03.01. 16:18 |
|
Mint fuvallatnak suhogása,
s árnyalakoknak futkosása
a sötétben,
oly' nesztelen-
A tinta-éjbe szomorodó.
valaha elnézőn mosolygó
halhatatlan
a fellegen.
álarctalan lényegévé lett,
lelke játszik
fényzongorán,
Vágynélküliséget mennydörög,
odaát a végtelen körök
tengerében
ő a hullám.
Élő arcán örök mosolyt sző
a meg sohasem érinthető,
meg is halna
az édenért-
De ha a cél megmarad az út,
csodák lángja deres szívet gyújt-
így nincs titok,
mert révbe ért.
|
|
Az Ismeretlen |
|
2013.01.25. 12:56 |
|
Túl a születés egyszeri,
létvászonra festett csodáján,
Túl az első mosoly őszinte,
pőre illatú varázsán,
Túl világnak első, szívet
bizsergető pillantásán,
Túl a zsenge lélek első,
hangremegtető társán...
Túl a végtelennek első,
megfoghatatlan érintésén,
Túl a Tudás labirintusának
első, felderengő fényén,
Túl a fiatal évek elemi
érzésekkel körbefont képén,
Túl az összetört remények
legfájóbb mélységén...
Túl meg nem valósult álmok
visszatekintő sóhaján,
Túl tovatűnő szerettek
már sosem hallható szaván,
Túl a vigasz csöndjét
muzsikáló égi zongorán,
Túl fényév-léptékek
komor harangján,
Várok Reád örökké, kedves Ismeretlen...
bárhol is légy, bármit is tégy valahol messze,
Bárki is legyél, csöndesen, bármerre is tűntél -
világokon túl érzem majd, ki lehettél Te...
|
|
Kozmosz Múzsák |
|
2013.01.25. 12:55 |
|
Merkúr rejtélye búg bele
az űr hideg csendjébe,
Ő a világ ismeretlen szelete...
Légkör habos zamata nem édesíti
kráter mélységű űr-tortát, s a
rideg, élettelen bolygó harangjai
az örök éjfélt bongják.
Vénusz millió, suhogó felhője
forró, szenvedély-lelkét a csöndbe
oltja, s ha éjnek óráin a szem rátekint
a csillagokra, tükörképként
csak Őt, esthajnalszem szépét
láthatja... Dermedt fenségű éji
sziluettet a tüzellő lélek lángja áthatja.
Mars, bíbor űralma fagyragyogása
ősi hadistent ihlet a világra.
Vihar-lelke kráter-ágyak párnáin
lel csak menedékre, ritka levegő
életszomjat szül a sosem bolyduló,
csendes égre.
Jupiter, űr gigásza, megannyi
színét sziporkázza...
Társa miriád holdkorong,
egét kémlelve sok apró
fénycsepp zsong.
Vénusz arcát bár nem
pirítja fénye által,
lelkisége mégis egünkön
pompázik sugárral.
Szaturnusz, sárga csillag
álmodók egén, ha megpillantja
kósza szempár, kirajzolódik belőle
egy szó: Remény...
Világűr jegyese,
szép Szaturnusz,
a Mindenség által
eljegyezve
kering gyűrűjével,
Tejútnak ölén...
Galaxisok ködén...
Uránusz, sötét gyűrűk fakó
ragyogása a messzeségen...
Türkiz tenger
hűvös csenddel,
gömbje suhan át
a kietlen Téren...
Az örök éj jegyezte el
Őt csupán, gyűrűje nem
fogant szépségben...
Neptunusz, alig-napfény tája
jégkék szépségből villant
a világra. Fellegekkel
tarkított varázslatot
viharok fátyla ködösíti
el, ám tengernyi holdja
csitítja Őt ezüst kezével.
Óriás, kék szőlőfürtje
kozmosznak szintén
gyűrűvel kering -
hogy igent mondhasson
szféra-románcra megint.
Plútó, kis árva, drága
letagadott bolygó,
elfeledettség ködéből
gomolygó fáklyás vándor,
ki örök társával, Charon-nal
szánkózik égi körök felé.
Föld... mind közül a legkülönb,
kék hullámzás, smaragd táj,
barna farönk...
Ki a Földet csodálja,
örök éginek barátja,
kék bolygó keze az égre
színdarabot önt...
Hold kíséri útján,
kinek arca titkokat
súgván ihlet lelkeket...
Nap minden gyermekét
átöleli - ám a legtöbb
csókot a Föld zengi...
S kinek Ők nem puszta
hideg űrbéli testek,
Kikbe a csillagok életet
lehelnek,
Ha ilyen szellemek
mindig is lesznek -
Űrruhát ezentúl a halandó
csak belülről ölthet...
|
|
Márványlélek |
|
2013.01.25. 12:48 |
|
Száz éve már, hogy hószínű alakja
Ódon súllyal állt a városi téren,
Fehér ajka sohasem nyílt szavakra,
Lélek nem szikrázhatott a szemében.
Sürgő szellemmel csiszolgatták egykor,
S élettel eme márvány-költeményt,
Míg lélegzett élő mása, ama kor
Keble dagályként hullámzott, melyben élt.
Mígnem egy lüktető, lelkes éjjelen
- Egy baktató lélek sétája során -
Átölelte őt a sötétlő téren,
Lelkéből láthatatlan szikrát ontván.
Ködpuha lett e tárgy, szinte szerető,
Rideg szeme oly révedő, oly kóbor;
S ijedtséggel látta a járókelő,
Ahogy megelevenedett a szobor.
Sikolyok tüskéje szóródott bele
A némaság leheletnyi fátylába,
Felszakadt a Rémület sötét sebe,
S rögvest elmenekült az éjszakába.
Ólmos szárnyú lábai a szobornak
Hirtelen fuvallatkönnyűvé váltak,
Fejében csak dobogott a gondolat,
Érzelmei csakis utána vágytak.
Régi varázs borzongató érzése,
S újjászületés pőre pillantása,
Hasított e bús, félig-egész lénybe -
Kinél nem lehet soha nagyobb árva.
Futkosott előre, akár a hideg,
Szerelmesnek szárnyakkal hintett hátán,
Immár nem volt mord tekintetű, rideg
A lélektelen lelkű, merev márvány.
Kézen fogva egy hús-vér halandóval
Pillantotta meg életre keltőjét,
Kibukott a Tárgyból egy könnyes sóhaj -
S az Ember durván fogta társa kezét.
|
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
