Következő 10 cikk

Előző 10 cikk

Frida Kahlo: A világmindenség szerető ölelése, a föld		2012.08.31. 16:15
Éj s hajnal arca váltja egymást- kavargó kávéban a Hold, mint vitamin oldódik fel, s hömpölygő tejben a Nap kering szeretettel... Földanya Ő, kőszobor, s mégis élő, ki tartja festő gyermekét- kezében lelke gyümölcsével, aki harmadik szemén keresztül kémleli világot. S köröttük álmot burjánzó növényzet sarjad, Földnek lelkéből, mely sohasem apad. Éjnek sötét keze nappal hóujjaival összeolvadni látszik. Mindenségen a harmónia áhítattal furulyázik, belekúszva fülekbe, égitest- paripákon ügetve. Meddig sarjadhat még a Lét? visszhangzik a kérdés a végtelenbe... Válasz sohasem jő, csak a Föld kedves ajka felelhetne, ám Ő ehelyett csak ráül szerényen a fellegekre.

Caspar David Friedrich: Szitál a hegy		2012.08.31. 16:08
Köd- hattyúk úszkálnak a tájon, még a föld is olyannak tetszik, akár egy különös álom... fénysugárban omolva le a földre, s ivódva bele a legapróbb rögbe. Patakzik a föld, habja felhők kristálytiszta tükörképe. S zöldes smaragd pompájában a táj is magába szippantja pöfékelő fátyol- fuvalmakat, homályba vonva dombot fürkésző arcokat. S mindent betemet homály- hattyúk hada, megtisztítva szíveket látható világnak eszménytelen sár- darabjaitól. Málló világ mögül, mikor a friss lélek kiszól, születik egy új felhő, s midőn kisírja léte örömét, röptét halk kíséri a fényeső.

Emil Nolde: Mák és vörös esti felhők		2012.08.31. 16:06
Pipacsfelhők bíbora terül szét az égen, megpillantják magukat patak tükörképében. Megannyi virág fürkészi narancsos, hófehér, vérvörös szirmaival e látványt, alattuk rőt tenger hömpölyög. Fehér szirmú márványt- egyik mákvirágot most átfesti élénk szépia színűvé társa, s felzeng virág- színek egymásba vibrálása... Kavarog ezerszín paletta, majd smaragd tájba olvadva válnak eggyé alkonybíbor fellegekkel. Midőn e felhő könnyei pirosát hullatja, születnek újjá szívek, keringőzve újra színekkel, s imbolygó táncukat járva nőnek ki égi párákból. Ha csókfoltos vándor őket leszakítja, alkony köszönt életére, s az égre nem nézhet többé vissza.

Jean- Honoré Fragonard: A hinta		2012.08.31. 16:02
Mályva- uszályú leányka kacagva libeg kedvese ereje által, ki nem bánik úgy vele, akár egy bábbal, s e gyermek mámorától cipellő is légben ragad. Szeretője a fényben ámulja, s a harag is szertefoszlani látszik férj arcán, játszik leánytól elkezdve Cupido- n át mindenki s minden ám. Derűs könnyűség oson végig e helyen, melyet áthat a derengő sejtelem. Fent a fák dús, fodros lombja a Pillanat örökét bongva csak azt a fényt szűri át, mely megőrzi a szelídség enyhe ragyogását. Lombok mögül átsejlő fürtös fellegek halványan kéklő sugarakat sejtetnek. S a kötél, melyen a hinta függ, tekintetet köt eme álomtájra is- örökkévalóságba köt a szemlélet, mely a Szépség otthonába visz.

Paul Cézanne: Sainte Victoire hegy		2012.08.31. 16:00
Halvány szépségű hegy kéklik zöld álommal övezett tájon, körötte enyhe köd szitál. Apró épület- költemények szerényen ácsorognak előtte, s a homály körbefonja őket is. Égbolt hűs kékjébe mosódó ágakat fújja, csak fújja halkan a szél, tavasz még nem integet, ám elköszönt már a tél... Az égbolt kékes drágakövét szórja szét a hegyen, s akár tengereken, úszkál a táj ködben fürdő részein. Fák lomb-ecseti festik az eget, kékes fátyolban mártózó hegyormok felett- majd nyugalom éteri csendje száll a képre, Szépség jegygyűrűjét húzva a Messzeségre...

Dante Gabriel Rosetti: Veronica Veronese		2012.08.31. 15:58
Pírban úszó hajkorona alatt messzire révedő tekintetből a gondolat gyönyörű testet ölt- e leány, ki égi muzsikaszót költ, keze megtorpan egy pillanatra, hegedű- húrokat simogatva. Szeme éteri kékje csókot hint a messzi égre, alatta a távolba tekint bíborló, dús ajka. Bőre márványa fénylik, akár zenéje, melyet dúdoló kanári- madár szakított félbe. Lombszín bársony- ruhája szoba- függöny ikertestvére, s eme mátka szépsége maga a Zene. Tűnődő dallamok csendje karöltve nárcisz- illattal- zenei lelkek parfümje... Ő, a Zene, édes, búgó, fájó, égi szeleket fújó vonós melódia- mely tengeréből a szív halk méltóságát issza.

Dési Huber István- Vándor az ablakban című festménye alapján		2012.08.31. 15:54
Kicsiny márványszobor lesz eleven, mikor tükörképét meglátja a végtelenen, melyet viharlila, füstölgő fellegek vesznek körbe. S eme élő szobor belenéz a ködbe, kavargó titkok lila mélységét látva, s szobában a békés napraforgók bíborvörös asztalra hanyatlanak, s meggyes itókákra. Bent az ezüstkék függöny óvó kezei előtt elszabadul a vihar, s minden, mi víg érzelmet keltett a lélekben, egy pillanat alatt kihal... Borongós dörgés, s esőcseppek verdesik szobrot, ki menekülne, ám erre nincsen lehetősége- állványa ebben ellensége. Süvítő szél buktatja ki őt rideg viharba, ám nem tör össze így sem darabokra; megtanulja, hogy legyen jóságos ridegségben- így sugárzik minden hajnal a viharos, hideg égen.

Következő 10 cikk

Előző 10 cikk